légy önmagad

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni?És megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.

És azt gondolta: „Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: „Neked aztán mindened megvan." De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. „Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

„Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" -felelte a halál. „Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

egyedül...

...régen aludtam át az éjszakát, régóta nem tudom milyen kipihenten felébredni. Tegnap agyonhajszoltan,  ugyanúgy hajtottam  le a fejem a párnára mint azóta, és valami történt, valami delejes erő álomba ringatott... hosszú, hosszú, nyugodt álomba.

Kivételes napnak éreztem  a mait...  hófehér  bárányfelhők uralták az égboltot, láttam ahogy a Nap ujjacskáival tolta szét őket szelíden, hogy megmutassa magát a Világnak... incselkedett velem, bemerészkedett a  nagykabátom alá,hogy megérintse fagyos lelkemet . Lassan kigomboltam hát, beengedve a gyógyító erőt,  a fényt, a varázslatot. Szememet lehunyva élveztem a melegét, bársonyosságát, halkan felsóhajtottam,  és nem gondoltam semmi másra, csak arra az adott pillanatra. Gyönyörű volt, szivárványszínben játszott körülöttem  a világ...

Nem gondoltam arra, hogy ki vagyok,
nem gondoltam arra, hogy mi vagyok,
akkor csak egy didergő kislány voltam, amilyennek megszülettem szőke, göndör kis fürtökkel, édes mosollyal az arcán...

Élni akartam csak egy pillanatig,
boldog akartam lenni, csak egy pillanatig,
örülni akartam a létemnek, de csak egy pillanatig...
...éltem, örültem,  és egy olyan tökéletes harmóniát alkottam a fénnyel, amilyet még soha senki sem...

...repkedtem   a lakásban,  de egyszer csak megtorpantam. Könnyek marták  a szememet, ökölbe szorult a kezem és felkiáltottam. Fáj, annyira fáj , hogy kimondani nem lehet...
a fény, a jóleső meleg,   elhitette velem, hogy létezhetek, hogy örülhetek, táncolhatok...
...megváltozott minden, feketébe öltözött a világ,
s vele fekete lettem én is...
az égi harsonák megszólaltak,  a közelgő vihar kínos táncra hívta a tájat, őrjítő körforgásban találtam magam.
A lelkem újra megfagyott,   
nyakig gombolom   a nagykabátom,
jeges ujjaimban tűz ég,
a fagy tüze...

megszólal a csengő, valaki kint toporog, nem tudok elindulni, nem mozdul a lábam...
imádott zenémmel jelez  a telefonom, valaki keres,  nem látok semmit sem...
kibontatlan levelek, üzenetek várnak, s nem vagyok képes hozzájuk érni... félek, rettegek, mindentől és mindenkitől...

Nem találok megnyugvást, háborog a lelkem, mindenütt kereslek, s nem talállak...
... tétova pillanat...
Már nem akarok táncolni,
már nem akarok boldog lenni,
már nem akarom , hogy a melegség átjárjon,
már nem...

...egy hang tör utat a semmiből, egy kellemes mély orgánumú nő hangja... valahol hallottam már... megnyugtató kellemes bársony ujjai felnyitják szemeimet, s látom arcodat a fényképen, mosolyogva...
s a szavak csak jönnek és jönnek:

"Fátyol lelke átlibbent a fényen.
Vártak rá a régi kedves árnyak.
Átkarolták egymást  lágyan,
Fátyoltáncot járnak egy másik
Létvilágban."

fátyol lelkem vidd át a fényen... karolj át engem lágyan... s járj fátyoltáncot velem egy másik Létvilágban...

Ki kell írni magamból az elmúlt  időt, hogy talpra tudjak állni, hogy remegő lábaimba visszatérjen az erő, hogy szétesett lelkem valahogy összekaparjam, mert élni kell, menni tovább egy ismeretlen, számomra kijelölt úton...
egyedül,
sírva,
tele fájdalommal,
Nélküled...

Összefolynak  a napok, nem gondolkozom, csak bolyongok két gyermekemmel kézen fogva... keresve Téged, követve a porban  hagyott lábnyomokat, amelyek mégsem vezetnek el Hozzád. Hatalmas lett  a szakadék köztünk, elérhetetlen vagy immár, nem vagy kézzel fogható, tapintható, ölelhető. Nem hallom  a hangod, nem látom szemed őszinte kékjét, nem bújhatok hozzád, hogy átölelj, megvígasztalj, csak a párnádat szorongatom éjszakánként , nevedet suttogva...
elmentél,
elhagytál...

maradni akartál,
annyira, és oly nagyon,
annyira hatalmas volt Benned az élni akarás,
annyira akartuk, hogy a szörnyeteg eltűnjön,
annyira szerettünk, imádtunk... és hiába...

...utolsó napunkon
amikor még rám mosolyogtál,
amikor  elmerülhettem a kéklő óceánban,  
amikor még érezhettem szíved dobogását, lélegzeted, halk sóhajod,
amikor még reménykedtél és reménykedtem én is...

az Átkozott nem kímélt, fájdalmat okozott Neked, szenvedtél és sírtál, könyörögtél, harcoltál a végsőkig...
vesztettél,
elmentél,
elhagytál...
elvitt magával...
...
...
...
...a szobában még félhomály volt, amikor felébredtem. Felemeltem kezem, hogy arcodat megérintsem, hogy jóreggelt kívánjak, mint oly sokszor... ujjaim márványt tapintottak... belém mart  a felismerés, amitől mindig rettegtem... elvesztettük  a csatát,    a hadsereg, amit felállítottunk, hogy harcoljon, küzdjön Érted    -   vesztett...
állati üvöltés hagyta el torkomat, vinnyogtam, ordítottam...
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee !
...
...
...
...lelked egy órája kilépett  a testedből, de 45 napig itt marad elérhető közelségben mellettem...
...egy órája megállt a szíved, nem bírta tovább...
...tudtad, hogy ha nem alszom, megkísérlem  a lehetetlent...
...tudtad, hogy semmi remény, ezért szép csendesen elaludtál... örökre...

Hófehér arcod nyugodt, szemeid lehúnyva, ajkaid pirosságát   örök álmod őrzi. Karjaid hűvösebbek, de tested még meleg, a paplan alatt...  két kezembe fogom arcodat, a szám megérinti homlokod, majd ajkaidra tapadok. Szeretnék életet lehelni beléd, de tudom nem lehet, forró könnyeimmel sem tudlak visszacsalogatni oda, ahol imádtál lenni és ÉLNI...

fáj  a magány,
fáj az egyedüllét,
fáj, hogy én élek...

de
menni kell tovább egy ismeretlen, számomra kijelölt úton...  s Te jössz velem  a szívemben, a lelkemben,  a létemben, ahová izzó vassal égettelek bele KÉKSZEMŰ.

...Te most egy vége láthatatlan hosszú útra indultál,
de tudom,
tudom,
hogy jó helyen vagy, és valamikor találkozunk mi még...

Fáj a lét, de élni kell, élni kell még!
Fáj a magány.
Fájdalmasabban kúsznak a felhők az égen, s Te itt vagy bennem, minden szép emlékben.
Érzem még az illatod, tested melegét bőrömön hordozom...Elmentél.

Hosszú úton jársz, fáj a hiány, fáj a magány...

Az Egyesült Államokban egy sérült gyerekeket oktató iskola gyűjtést rendező vacsoráján felszólalt az egyik szülő, beszédére még ma is sokan emlékeznek...
Miután kellőképpen megdicsérte az iskolát és a hozzátartozó nevelőket, így folytatta:

A természet, ha külső hatásokkal nem avatkoznak bele annak rendjébe, tökéleteset alkot. Ettől függetlenül az én fiam, Shay nem képes úgy tanulni, mint mások. Nem érti úgy meg a dolgokat mint más gyerek. A fiamban miért nem található a természet tökéletessége?
Elcsendesedett a hallgatóság a kérdéstől.
- Azt hiszem - folytatta az apa - amikor egy olyan gyermek, mint amilyen Shay jön a világra, alkalom nyílik arra, hogy kifejezzük az emberiség igazi természetét, mégpedig azzal, ahogyan bánunk azzal a gyermekkel.

Shay az apjával sétált, amikor néhány ismerős gyereket látott baseballozni. Shay kérdezte:
- Szerinted engednek játszani? - Shay apja tudta, hogy a legtöbb gyerek nem örülne, ha fia az ő csapatában játszana, ugyanakkor megérezte fiának azt az igényét, hogy valahova tartozni akar. Így megkérdezte az egyik fiút, engedik-e Shay-t játszani. A megkérdezett fiú körül nézett, segítséget kérő tekintettel és mivel nem kapott segítséget, saját kezébe vette az ügyet és azt mondta:
- 6 ponttal vesztésre állunk és a nyolcadik körben vagyunk.
Beállhat hozzánk és a kilencedik körben üthet is.
A nyolcadik kör végén Shay csapata szerzett néhány pontot, de még mindig 3 pontos hátrányban voltak. Közben Shay kesztyűt húzott és a középpályán játszott. Semmilyen labda nem járt ugyan arrafelé, de szemmel láthatóan határtalanul boldog volt, fülig ért a szája, amikor integetett neki az apja.
A kilencedik körben ismét ütöttek egy pontot és elérhető közelségbe került a nyerési lehetőség, azonban Shay volt a következő és egyben az utolsó ütő, így ha ő üt, biztosan vesztenek.
Ilyen, nyerés előtti helyzetben ki adná át pont neki az ütési lehetőséget?
Meglepő módon Shaynek adták az ütőt. Mindenki tudta, hogy lehetetlenség eltalálnia a labdát, hiszen az ütőt se tudta rendesen megfogni. Ettől függetlenül, amint ütéshez készült Shay, a dobó közelebb lépett és nagyon lágyan szinte ejtve dobta hozzá a labdát, Shay mellé trafált, de a második így dobott labdába belenyúlt és egyenesen az egyik fogó felé ütötte. A fogónak könnyű labda volt és könnyen ki üthette volna Shayt, azonban az első bázis mellé dobta a labdát. Mindenki elkezdett kiabálni:
- Fuss Shay, fuss az elsőre!
Ijedt nagy szemekkel el is indult az első bázis felé, majd a tömeg biztatására a másodikra is. Mire odaért a jobb fogónál volt a labda, aki odadobhatta volna a harmadikra, azonban felfogva a dobó szándékát annak a feje fölé hajította azt, miközben a bázisokról futó csapattársak már elkezdtek beérni a célbázisra, Shay is elkerülte a harmadikat és üvöltött a tömeg:
- Célba fuss Shay, célba!
Shay beért és győzött a csapat, hősként ünnepelték, mintha év végi bajnokságot nyert volna.

- Azon a napon - folytatta elfojtott hangon az apa, könnyekkel a szemében - mindkét csapat fiúi igazi szeretetet és emberséget hoztak a világba.

Megjegyzés:

Mindennap gondolkodás nélkül, ezerszám küldjük e-mailben a vicceket, de ha az élet válasz útjairól kell üzenetet küldeni, az emberek többsége kétszer is meggondolja, megosztja-e mással. A primitív, durva és gyakran obszcén szövegek szabadon áramlanak a neten, ezzel szemben iskoláinkban, munkahelyeinken gyakran el van nyomva a nyilvános párbeszéd a helyes emberi értékrendről.
Ha azon gondolkozol, hogy továbbítanád-e ezt az üzenetet, valószínű, hogy keresnél a "jó emberek" között, akiknek is érdemes lenne ezt elküldeni.
Ha megértetted az üzenet lényegét, te is igazi szeretetet és emberséget közvetítesz a körülötted élőknek.

Az angyal este érkezett. Fontos küldetése volt: másnap délig egy tiszta embert kellett találnia, különben a város, és a benne lakók felett a Sátán veszi át a hatalmat. Így szólt az Úrral kötött egyezség.
Az angyal először egy öregember testét öltötte magára, és úgy járta a város utcáit. Négyszer rabolták ki egyetlen óra leforgása alatt, utoljára le is ütötték, és alaposan összeverték. Ekkor úgy döntött, hogy anyagtalanul folytatja tovább a kutatást.

Átlebegett a város felett. Látta, ahogy egy piszkos sikátorban néhány dollárért elvágják egy férfi nyakát, látta ,ahogy a parkban három suhanc megerőszakol egy fiatal lányt, látta, ahogy a pályaudvaron a koldusok összeverekednek egy-egy melegebb zugért.

Benézett a lakásokba is. Részeges apák, gyermekeiket verő anyák, veszekedő szeretők. Betörők, rablók, gyilkosok. Erőszak.

Másnap az iskolákat járta végig. Mindenhol ugyanaz a kép fogadta: a nagyobbak megverték a kisebbeket, az erősek a gyengéket. Az órákon nem figyeltek, megdobálták a tanárokat. Néhány teremben rend és fegyelem uralkodott ugyan, de az angyal látta a félelmet a gyerekek szívében.

Újra alakot öltött. Gondterhelten rótta az utcákat, tereket. Rohamosan fogyott az idő, már csak alig egy órája maradt.

Ekkor figyelt fel a párra. Egy padon ültek, a lány a fiú ölében, egymást átkarolva. Hallgattak csak, miközben mélyen egymás szemébe néztek. Az angyal látta tekintetüket, és mindent értett.

Lassan felálltak. Hosszú, szenvedélyes csók, aztán elváltak egymástól. Az angyal a fiú után eredt. Az egy közeli sörözőbe ment, ahol már várták a barátai.
- Na, hogy ment? - kérdezték.
- Simán. - válaszolta a fiú. - Ostoba liba, mindent bevesz.

Az angyal elkomorodott. Visszarohant a térre. Még látta, ahogy a lány épp egy csillogó-villogó luxusautóba száll be, melynek vezetőjével, egy középkorú, őszes hajú férfival egyből vad csókolózásba kezd.

Ebben a pillanatban megkondultak a tér melletti kis templom harangjai. Az angyal felpillantott az órára: dél volt...

- ...hát így történt, Uram. - fejezte be beszámolóját az angyal, majd a Sátán felé fordult. - Így hát te nyertél. Tiéd a város, és benne az emberek mind.

- Nem. - válaszolta a Sátán. - Te lent jártál köztük, mindent láttál, és mégsem érted? Ők már az enyémek rég...

A végtelen  Tér...
a végtelen Éj...
a végtelen Csillagos Ég...

...magányos alak az országúton. Lassú léptei, halk zihálása hallatszik a fekete éjszakában...egyedül kóborol, keresve milliárdnyi kérdésére a választ, mit eddig senkitől sem kapott meg.

Egyre jobban fáradok, lábaimat alig tudom már vonszolni, a bal oldalam lüktet, fájnak a csonkjaim, de megyek tovább, mert valahol meg kell találnom azt amit keresek...
Soha nem mentem még ennyit,
Soha nem kérdeztem még ennyit.
Soha nem hagytak ennyire magamra,
Soha nem voltam ennyire magamra utalva.

Valahol egy ismeretlen madár rikoltását hallom, megállok, figyelek, hallgatom az éjszaka zenéjét. Csodás, és félelmetes is egyben. A szél belekap a fák ágaiba, sírva nyekeregve hajladoznak a túlerővel szemben.
Hajamat a szemembe fújja, tépi, cibálja. Megállásra kényszerít ez az erő, keményen a földhöz szorítom lábaimat, de hiába. Elemi erővel kapaszkodik belém, és a földre kényszerít.
Meghajlok a kemény akarat előtt, térdre rogyok, bal karommal tompítva az esés okozta fájdalmat.
Ordítanék, sikoltanék, de a feltámadt viharban senki sem hallaná meg, egyedül vagyok, egyedül, már oly régóta...
Ingem testemre tapad, a hideg eső belém mar, lelkemig hatol...
Először még jól estek a hűvös cseppek a forró éjszakában, de a tombolás már fáj. Milliárdnyi tűszúrás, üvöltés, rámtapadó falevelek, arcomba csapódó letört gallyak... fedezéket kell keresnem,
odébb vonszolom magam.
Már nem  a megépített úton vagyok, földbe markolnak ujjaim, sárba merülnek rogyadozó térdeim. Kínomban felnevetek. Lefekszem szorosan egy fatörzs mellé, védelmet keresve az ítélet időtől.


...valami csiklandozza az arcom, ajkamon furcsa vibrálás fut végig... Kinyitom  a szemem, és rácsodálkozok egy pillangóra, ami kócos tincseimen egyensúlyozik... incselkedő napsugár melengeti elgyötört testemet... hófehér ingem, fehér ingem ??? cafatokban lóg rajtam valami szürke sáros rongy... bal kezemben földet markolok...
Nem tudom hol vagyok,ismeretlen minden, keresem azt az utat, ahol tegnap jártam, de hiába, elveszett...
hátam mögött egy öreg kocsikerék, előttem egy virágokkal teli kert...
ez...
ez...
EZ...
EZ a Nagyi kertje...

Értetlenül nézek szét a jól ismert helyen, a kedvenc zugaimat, fáimat látva ráeszmélek a tegnapra...

álom volt, egy rossz álom...
ami valósággá is válhat...

Bíborszín álmodozás,
torz mosolyok,
eltűnő csalfa pillantások,
semmibe vesző kedves arcok...

"Mondd, mit néz, aki a távolba mered?
Talán a messzeségben valamit keres?
Bár megtalálna!

Mondd, hol vannak, akik értenek?
Itt az emberek miért nem ismernek?
Hallgasd a csendet!

Mondd, miért nem az sír, akinek fáj az élet?
Miért nem zokog a test, mikor a lélek?
Érteni kéne.

Mondd, az emberek a fejüket miért hajtják le?
Ki néz még köztük az égre fel?
Talán elkezdhetjük.

Mondd, miért nyílik oly csodásan a virág?
Miért tapossák el, akik nem látják a csodát?
Levegőt!

Mondd, ki érti a szavát a kiáltónak?
Kit érdekel valójában, amit mondhatna?
Megállni kéne.

Mondd, kihez beszél a próféta?
A megváltókat ki fogadja?
Nem értek:

Mondd, miért nem mondasz bölcset és szépet?
Miért nem kapok igaz beszédet?
Ezek itt csak kérdések."

Tépett szárnyakkal is a magasba röpülök. Amíg utolsó csepp fájdalmam el nem átkoz, el nem vehetik tőlem a szabadságom. Szeretek és elhagynak, bízok és megcsalnak. Az én életem alabástrom tartóoszlopa én magam vagyok. Játszatok velem, mert a magashoz vagyok kötözve, s csak a szabadság, mitől nem tudok szabadulni. Oda nem érnek ártó kezek. Csönd van körülöttem, mert egyedül vagyok. Csöndben forr a vihar, az állandósult katarzis. Magammal viszek a békébe bárkit, kinek könnyű a lelke, de kit vigyek, ha senki sem lát a fellegek fölé? Mesterem is itt hagyom másnak. Már megtanultam a leckét.
Tudok repülni!
Köszönöm!

"Egyedül vagy, érteni szeretnéd
Keresed magad, de nem találod rég
Árnyékban ülsz, hatalmas falak alatt
Döntsd el a falat (döntsd le a falat)
A versből mindig szeretet fakad"

Poros álmoktól roskad az sötétlő éjszaka. Meghurcolt és eldobott álmoktól, melyeket felnőtté válás során veszítettek el. Pedig hajdanán mily szépen tükrözték a csillagokat. Gondosan építgette a gazdája az ő saját várát ezüstszálból, tündér hajszálból. Gyermek kacaj folyt a közepén, üveggolyók szaladtak szerteszéjjel. A nap sugarai szöktek a cukorpapírról, és hasra estek a csillogó jégen. Pajtás kutya süttette a hasát, s mikor vakkantott, messzire szaladtak a bátor ólomkatonák. Azóta az aranyszín szellő is megfakult. Már csak a hold emlékszik a paloták fénykorára, miket hűtlenül hajítottak el. Néha egy-egy öreg remegő kézzel keresgél mindenfelé valamit, mert már nem emlékszik rá, hogy mit, de tudja, valami nagyon fontosan veszített el. Az ő álma is ott hever a többi közt, a porban.

Nárcisza írása, mely annyira csodás, annyira mély érzelmeket fed fel.

Köszönet utólagosan is.

2011.

Új év, új élet, fogadalmak, eskük, meghatározhatatlan sorsok.
Az életem folyamatos változásból áll. Hol boldog vagyok, hol nem. A lelkem feketébe öltözik, vagy éppen kivirul, attól függően, hogy milyen hatások érnek. Még egy pár nap és búcsút mondhatok ennek az évnek is.



Drámai fordulatok, váratlan események jöhetnek.
Születés és halál, s a köztes időben új kapcsolatok kialakulása, a régiek elfeledése.
Jólét és szegénység.
Gazdagság és kudarcba fulladt élet.
Természeti katasztrófák, és gyümölcsöző tájak.
Vad tájfunok, és megújuló természet.
Új barátságok kialakulása, a régiek elfeledése.
Szívdobbanások, és elhagyatottság érzése.
Düh és szégyen, megmaradt remények.
Vágyak és szerelmek, elutasítás és megvetés.


Minden benne van, ennél sokkal több is... Nem csak tőlem függ, hogy hogyan élem az életem. Függ Tőled és Tőle is.
Az akarat sokszor kevés, hogy rend legyen abban a magam köré megteremtett káoszban, amit az életemnek nevezek. Gyenge vagyok és erőtlen, befolyásolható és bizonytalan. Annyi mindent szeretnék, de hiába nyújtom ki a kezem, néha elérhetetlenül messze van tőlem a megoldás, a válasz. Keresem, kutatom a legjobbat, de sokszor csak köztes megoldást találok.

Ez vagyok én.
Kies és kietlen síkság,
forgószél és vad vihar.
Simogató esőcsepp és hópehely,
napsugár és falevél.

Új év, új élet? Marad a régi megszokott esőkabát rajtam, leszegett fejjel megyek tovább az ismert és ismeretlen úton, hogy szembe találkozzak a jövőmmel.
Az eljövendő még titokzatos fátyollal borítja arcát, s ez  a lepel, csak 2010. december 31-én éjfélkor hullhat le...

Várok, türelmesen, türelmetlenül, hogy kinyíljon a a kapu, mely mögött ott vár 2011...

"Egy szép nyári a napon a színek arról vitatkoztak, ki is ér a legtöbbet, kit szeretnek jobban az emberek. A Sárga állította, a nyertes csak ő lehet. A napfény, sok virág és gyümölcs az ő színét hordja. Az irigységről persze mélyen hallgatott, de sárgadinnyét büszkén emlegette.
- Na! Mindenki jegyezze meg, hogy én, a Kék vagyok a legfontosabb mert én a tenger színe vagyok, és a szem színe is lehetek. Nekem is vannak híveim a gyümölcsök és virágok között.
- Na persze! - replikázott Piros. Mindenki maradjon csendben, most rólam beszéljünk. Én jelzem a szeretetet, és szerelmet. A tüzet én festem meg. Követőim nekem is vannak a gyümölcsök és virágok között.
- Most aztán elég legyen! Miért nem rólam a Fehérről beszélünk? Hisz én vagyok a szűzies ártatlanság, a tiszta lélek jelképe.
- Ha egy kisgyerek orvost lát, sírva is fakad félelmében! az is miattad, a Fehér miatt van! dörmögte Fekete.
- Hallom mit morogsz! Te... te... aki maga a sötétség, a gyász, a félelemmel teli éjszaka. Tőled is sokan félnek! Közölte mérgesen Zöld. Feketét majd megütötte a guta.
- Ne gondold, hogy nyerhetsz! Tudod minek a színe vagy te? Az éretlen gyümölcsnek, vagy esetleg a kerítésnek.
- Nana és a remény? Annak is én adom a színét!A Sárga és Kék csitítani kezdte őket.
- Fogjunk inkább össze. Mi ketten például helyettesíthetjük a Zöldet, mikor nem ér rá.
- Tééényleg! A Kék és A Sárga összekeverve Zöld- ismerték el a többiek. Most kezdődött az igazi hangzavar. Mind azt találgatta, kivel kellene párt alkotni ahhoz, hogy legyen barna,... lila... rózsaszín.. és így tovább, de ekkor kitört a zivatar, elmosta a színeket, és egy nagy zavaros pocsolya lett belőlük.
Tudjátok mi mentette meg őket? A zivatar után az égbolton megjelent egy hétszínű híd. Azóta minden nyári zápor után láthatjátok.
Ő őrzi a színeket, hogy soha ne tűnhessenek el.
Ezt a gyönyörű hidat úgy nevezik
SZIVÁRVÁNY!"

...ülök egy kórteremben, a többágyas szoba nyugtalanságát nem érzem, nem látom, nem hallom...
Gondolataim cikáznak, villámot szórnak és megint csak ott tolong a rengeteg kérdés:
miért?
miért pont Ő?

Szemem a gyűrött takarót pásztázza, a kicsit félrebillenő kócos kis buksit, a világos barna hajzuhatagot, ami rendezetlenül terül szét a kispárnán... A Lányom... az én 19 éves kicsi Lánykám...
Nem kérdez semmit, már mindent megbeszéltünk, s talán sikerült egy kicsit csökkentenem a benne lévő feszültséget, félelmet. Tudja, mi vár rá, mi fog történni vele, és tudja, hogy én ott leszek, amikor műtét után visszahozzák az ágyába. Ott leszek, ott várok rá...
Itt az idő, mennie kell. Törékeny testét erős karok egy gurulós ágyra fektetik, betakarják, és elindulnak... Az Ő szemeivel látom a továbbiakat. Nekem már ismerős, sokszor megjártam ezt az utat... injekcióstű, idegen arcok, zöldruhás férfiak és nők, orvosok és ápolók, infusio, halk szavak, zöld maszkok mögött kíváncsi szemek... még pár perc és bódultan öntudatlan állapotba kerül. Szavak hangzanak el:
- Alszik, kezdhetjük! -
A műtéti területet fertőtlenítik, hófehér habtestét ronda barnás folyadékkal kenik össze...
...felemelkedik egy kéz, benne egy szike, melyről élesen verődik vissza a neon fénye... szinte érzem, ahogy belémvág...
Jajjj, nekem jobban fáj...


...ülök egy kórteremben, a többágyas szoba nyugtalanságát nem érzem, nem látom, nem hallom...
Gondolataim cikáznak, villámot szórnak és megint csak ott tolong a rengeteg kérdés:
miért?
miért pont Ő?

Szemem a gyűrött takarót pásztázza, a kicsit félrebillenő kócos kis buksit, a világos barna hajzuhatagot, ami rendezetlenül terül szét a kispárnán... A Lányom... az én 19 éves kicsi Lánykám...

Szeme becsukva, alussza álomtalan álmát, még az altatás hatása alatt van... szempillája néha megrebben... hófehér arcán, vékony törékeny kezén az erek átlátszanak, vékony kék keringő...  

...szemem előtt megjelenik egy kép, több, mint 19 éve én feküdtem egy kórházi ágyon, előttem zöld lepedő, karjaimban tűk, körülöttem fények és hangok. Fél kábultan láttam csak, amikor az orvosom első gyermekem, a fiam mutatta, majd 2 perccel később a lányomat. Ikrek, gyermekek, az élet nagy csodái...
Törékeny piciny testüket mikor először foghattam, finom illatukat érezhettem... sírtam a boldogságtól.
Most csak valami  a szemembe ment, nem sírok, nem könnyezek, de az opálfényt nem tudom eltüntetni... még most is oly piciny a keze, vékony kis ujjai a lepedőt markolásszák, - ébredezik. Kezembe fogom a törékeny ujjait, belekapaszkodik, mint egy mentőövbe, és rászorít. Pár perc és tudatánál lesz, felismer és jóleső érzés támad benne, hogy ismerős arcot lát, nincs egyedül...
Anya!!! Anya... hallom bágyadt hangját, és érzem egyre erősebb fogását.
- Csssttt, pihenj Kicsim, itt vagyok... de látom ennél többet nem fog fel, visszazuhant egy álomba, ami most már nyugodtabb. Mosolyt látok cseresznye ajkain, a félelem eltűnt, és nyugodtan ringatózik az álmok csónakjában...

...ülök az üveges teraszon, nézelődök, nézek, de semmit sem látok. Szemem előtt homályosan kirajzolódnak a dolguk után sietők, az emberek, járművek, az égen a hófehér felhőpamacsok, a világoskék nagy mindenségben... ujjam ütemtelen táncot jár az asztal lapján, cigarettám füstje a szemembe száll, elhomályosítva azt...

Itt vagyok magam és egyedül, gondolataim valahol messze járnak ismét... a múlt és a jelen - a jövő hatalmas kérdőjeleivel. Voltam és vagyok, vállalva minden eddigi lépésemet és tettemet -
Je ne regrette rien (nem bánok semmit sem).

Néha sírtam, sokszor zokogtam...
néha boldog voltam, és kacagtam...
néha menekültem, és féltem...
de ember voltam.
A múltam az enyém minden szépségével, történetével,  így kerek az egész.
A jelen amit most megélek, ami lágy dallammal muzsikál a fülembe...
A jövőm egy  ismeretlen zongorajáték, egy szonáta, aminek kottáját én magam írom tudattalanul
most
ebben a percben is
holnap reggel is
és azután is...

Elmélázok azon,  hogy mennyivel jobb lenne, ha tudhatnám mit rejt a jövő, milyen sors van megírva nekem abban a bizonyos nagykönyvben... hiszen akkor tudhatnám, amit még most nem, ami néha oly nagy fájdalmat és bizonytalanságot okoz -

ami miatt álmatlan éjszakáim vannak,
ami miatt véresre rágom  az ajkaimat,
ami miatt félelem ölel át, és ringat keservesen...
Le destin - a sors.

Jó lenne,
tényleg jó lenne?
Egy ismeretlen erő arra kényszerít, hogy magamhoz térjek réveteg álmodozásomból, hogy a valóság talajára lépjek.
Jó lenne,
tényleg jó lenne?

Mit tudnék tenni a bekövetkezhetetlen ellen?
Harcolni, őrülten száguldani egy másik irányba, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent?
Térdre borulni és zokogva esdekelni egy másik történetért, ami nem az enyém?
Bolond módjára viselkedni, hogy megtévesszem a Sorsot, ez nem is az én melódiám?

Le jeu de fils de piano déchirés - elszakadt zongorahúrok játéka

A sorsom az enyém minden keserédes ízével együtt. Megváltoztathatatlan és egyedi.
Az enyém.
Nem futhatok el, nincs hova menekülnöm. Bármit is kapok, el kell viseljem, a terhet cipelnem kell gyenge vállaimon, s ha szembejön velem kezet fogok vele és együtt megyünk tovább...
messze
messze...

Istennel beszélget egy ember:
Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen.
A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval.
Az embernek elkezdett csorogni a nyála.
Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni. A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.
Isten ekkor azt mondta:
Amit most láttál az a Pokol volt.

Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.
Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.
Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.
Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.
A szent ember ekkor azt mondja Istennek: Én ezt nem értem!
Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak 'képesség' kérdése. ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

Amikor csak magunkra gondolunk. . .
a Pokol van itt a Földön.

Az alkohol adója: egy ártatlan halála

Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra.
Megkértél, hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt.
Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad.
Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem.
Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van.

A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult.
Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén!
Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába.
De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott.

Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott.
És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie!
Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek, siess!

Hogy történhet ez meg velem?
Az életem kipukkan, mint egy lufi!
Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem.
Hallom, az orvos azt mondja,Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam.
Csak azt akarom mondani,Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam.
A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek.

Valószínűleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu.
Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni!

Miért isznak az emberek, Anyu?
Ez az egész életüket tönkreteszi!

Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek!
A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom.
Ő meg csak néz rám hülyén!

Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu.
És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor.
És ha már a mennyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre:
"Apja lánya".

Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet.
Ha mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom.
Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek.
Kérlek ne sírj miattam, Anyu.
Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád!
Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu:

NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.
Néhány "jó napot", egy-két "jó estét".
Semmi több.
"Jégtörésről" szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
Olykor elég egy napsugár.
Egy kedves szó.
Egy köszönés.
Egy simogatás.
Egy mosoly.
Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.

A lelked mélyén úgy érzed, hogy elvesztél, de nem így van! Felcsap lelked szikláira az emlékek hulláma. Az álom olyan, mint egy maroknyi homok... két kezedbe veszed, finoman pörgeted ujjaid között, míg az utolsó homokszem is eltűnik.

Gondolatok cikáznak az agyadban, villanásnyi időre értelmet is kapnak, majd újra csak a nagy összevisszaság, kuszaság tör fel benned...
bennem...

Valami történt, valami mély és fájdalmas, valami olyan, amiről nem beszélhet az ember. Lassan két hete beletiportak a nyugalmunkba, lelkileg meggyötörtek, megkínozták azt, aki  a legfontosabb ebben a földi létben... az ő érdekében...
Állapota javul, lassan, türelmesen várjuk, hogy egyre jobb legyen, hogy ne jelenjen meg az  a fájdalmas fintor az arcán, amikor rosszul mozdul...
Fáj...
fájdalmai vannak...
nekem is fáj, átérzem minden idegszálammal.
Elvenném tőle, szeretném kitépni belőle, hogy ne neki fájjon...
talán bennem átalakulna, talán kevésbé érezné úgy magát, mint most...

Borongós idő, esőcseppek az ablakon, szürke, magányos alakok az utcán...
Hangulatromboló...
Azt a kevés örömet is elveszítjük, amit a mindennapi gyógyulás hoz...
Az ablak előtti gesztenyefán tompa színű galambok ülnek, némán, magukba roskadva várnak... várják a jobbat, a szebbet, várják, hogy tollukat a napsugár megérintse, hogy magasba szállhassanak, énekelve, boldogan...

Napok óta próbáltam kiírni magamból, leírni  az érzéseimet, a gondolataimat, de felcserélődtek a betűk, értelmetlen betűhalmazt láttam csak magam előtt... Valaki, aki tudja, ismeri az életünket, arra kért, hogy mindig fogalmazzam meg, vessem papírra amit  látok, ami bennem van, ne engedjem, hogy elvesszenek a tegnapok...
Félek...
Egyre jobban félek...
Nem tudom mit hoz a holnap,
nem tudom mit fogok olvasni azon a papíron, amire még mindig két hetet kell várni...
Beleőrülök a várakozásba.
Magamban imádkozok, kérem az én Istenemet, hogy figyeljen oda RÁ, neki még annyi dolga van itt a Földön...

Szó elcsuklik, csak a gondolatok maradnak.
Szükség van a csendre.
Szükség van a végtelen tisztaságra, a halk szavú semmire, mely sokszor kitölti az életedet...
életemet...


A lelked végtelen.
Végtelen magas és végtelen mély...

Valahol, valamikor találtam.... elgondolkoztató, és gyönyörű. Ezek benne vannak a portálomban is, de ezt  a hármat kiemeltem szeretem. Ha elolvasod rájössz, hogy mi fogott meg benne.

Mama, Papa... Miért?
Mama, miért vörösek a rózsák? Mama, miért zöld a fű és kék az ég?
Miért van a póknak hálója, s miért nincs háza?
Papa, miért nem járthatok a szerszámos kamrában? Tanító úr, miért kell olvasnom?
Mama, miért nem rúzsozhatom ki magam a tánchoz? Papa, miért nem maradhatok ki éjfélig? A többi srác megteheti.
Mama, miért gyűlölsz engem? Papa, miért nem kedvelnek engem a fiúk? Miért kell ilyen cingárnak lennem? Miért kell fogszabályzót és szemüveget hordanom? Miért kell 16 évesnek lennem?
Mama, miért kell leérettségiznem? Papa, miért kell felnőnöm?
Mama, Papa, miért kell elmennem?
Mama, miért nem írsz gyakrabban? Papa, miért hiányoznak a régi barátaim?
Mama, miért szeretsz olyan nagyon? Papa, miért kényeztetsz? A kislányod most nő fel!
Mama, miért nem látogatsz meg? Mama, miért olyan nehéz új barátságokat kötni? Papa, miért hiányzik az otthon?
Papa, miért hagy ki a szívem, amikor ő belenéz a szemembe? Mama, miért remeg a lábam, amikor meghallom a hangját?
Mama, miért a világ legnagyobb érzése "szerelmesnek lenni"?
Papa, miért nem szereted, ha nagyapónak hívnak?
Mama, a kisbabám apró ujjai miért szorítják olyan szorosan az enyéimet?
Anyám, nekik miért kell felnőniük? Papa, nekik miért kell elmenniük? Engem miért kell nagyanyónak hívni?
Mama, Papa, miért kellett elhagynotok engem? Szükségem van rátok.
Miért suhan el mellettem a fiatalságom? Miért látszik meg az arcomon az összes mosoly, amelyet valaha megmutattam barátnak, vagy idegennek? Miért csillog ezüstösen a hajam?
Miért remeg a kezem, amikor lehajolok, hogy leszakítsak egy virágot?
Istenem, miért vörösek a rózsák?

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott. Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez.Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt: - Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.
- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod. Minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek, adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket, a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet, amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek. Hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal…

"Az agresszív szavak megbántják és megsebzik a másikat. Az arcába lehet vágni őket, tréfák közé szőve, vagy egyenesen felhánytorgatva barátaink hibáit. Az efféle tett eredménye: égő, sivár és tüskés környezet."
Kalou Rinpoché


"Az egész regényirodalom egyetlen illemtankönyv. A sokat olvasott emberek akaratlanul jól neveltek.
Mások életében való részvételük kimerül a szerencsekívánatokban."
Elias Canetti: Káprázat


"Fájdalmas érzéseink fenyegetésében élünk: harag, vágy, gőg, féltékenység és a többi. Mindig készen kell lennünk arra, hogy a megfelelő fegyverrel szembeszálljunk velük.
Az igazi hívőt örök éberségéről ismerjük fel."
Dilgo Khyentsé Rinpoché


"Látjuk ezt a lelkekből és testekből álló életet, mely folyamatosan változik és alakul.
Mindig ott van a gyökeres változás lehetősége.
Minden pillanatban - nemcsak költői vagy átvitt értelemben, de szó szerint is -,
minden pillanatban meghalunk és újjászületünk, mi és az egész élet."
Sharon Salzberg

Csak álltam a tükör előtt, néztem komolyan magamat, aztán te mögém léptél és megörültem, hogy már két szempár néz vissza... és most, hogy mind a ketten kisétálunk a képből... majd üres lesz a tükör... és képtelen képtelenség, hogy a tükör nem emlékezik.
Összetörjük? Ugyan már!... tele vagyunk tükrökkel és tükörcserepekkel, és mindegyik darabból ugyanaz a kép kacsint vissza.
Akkor hát én most szépen megfésülködöm, felkenem rózsaszínű rúzsomat, hátha felejtem egykori önmagam.
Egy sminktől, majd talán másként látom magam, s más lesz a kép is és lehet talán még szép is...ha púder helyett hittel pirosítom arcom.

Ne kergesd el a szomorúságot. Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől.
S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...

Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezz csak...
Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is.
A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.

Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen  kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!
(Márai Sándor)